Apu volt színész a komáromi és a kassai színházban is és hát engem sem hagyott hidegen a színpad.
Hétéves korom óta számos alkalommal - több-kevesebb sikerrel, de folyamatos lelkesedéssel - álltam kisebb-nagyobb nyilvánosság elé. Alapiskolában és gimnáziumban rengeteg versmondó versenyen vettem részt, több országos döntőbe is bejutottam, a legjobb eredményem egy országos 5. helyezés volt.
Apu Léván a Garamvölgyi Színpad rendezője és volt már, hogy kérésére be kellett ugranom általa rendezett darabba.

Az egyetemen hamar belecsöppentem egy társaságba, ahol mindannyiunk közös szerelme volt a színház, gyorsan el is határoztuk, hogy színpadra viszünk egy darabot. Először egy francia vígjátékkal próbálkoztunk, de pár próba után kiderült, hogy nem fog menni. Akkor jött rendezőbarátunk az ötlettel, hogy adjuk elő egy darabját, amit éppen most ír. Megismertük a szöveget, Ricsi barátunk egy kicsit ránk is formázta az egyes jellemeket és végül 25 előadást élt meg A stég című darab. Az Egyetemi Színpadról indultunk, ahol annak idején Jordán Tamásék kezdték a  szakmát, majd éppen Jordán Tamásnak köszönhetően a Merlin Színházban is előadtuk a darabot.
A kritikát itt olvashatják el.

Salinger Ricsi második darabjában is szerepeltem, amely darabot később Erdélyben kőszínházak tűztek műsorra.
Kis csapatunk válaszút elé érkezett és mivel egyre több időt kellett volna fordítottunk a színjátszásra, amit egyre nehezebben sikerült biztosítani, nehéz döntést kellett meghoznunk. Mivel mindenkit az új kihívások vonzottak - jómagam akkor kezdtem el a jogi egyetemet - befejeztük életünkegy nagyon szerethető fejezetét. Ricsiről később mint Az apám beájulna című regény írójáról és a film forgatókönyvírójáról hallottam.

A színház azóta is nagy szerelem, de inkább már csak mint néző veszek részt az előadásokon.